Kalotaszeg a szabadságharc sodrásában

Írta:  Péntek László 2019.01.31.

170 éve Kalotaszegen kezdődött, és itt is ért véget a Bem József tábornok által vezetett dicsőséges hadjárat.

Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár-török hadak dúlásai, a pestis járványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé tette ezt a területet is, akárcsak Erdély sok más részét. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar az 1784-es Horea, Closca és Crisan vezette parasztlázadáskor, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben.

tavaszi1

tavaszi2

tavaszi3

tavaszi4

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is az ellenséges erők hadszínterévé vált, melyet a civil lakosság is megszenvedett. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres lázadó erők, mely sor és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódott. Bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat dédelgetett álmuk, a nagy Dákó-Románia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást vittek véghez a magyar lakosság körében is. Több helységben a csecsemőtől az aggastyánig mindenkit legyilkoltak és mindez az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével.
Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848 november 6 és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett. Ezzel kapcsolatban idézzük Berzenczei Antal őrnagy segélykérő levelét Vay Miklós Erdély királyi biztosához (részlet).
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr!
Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjait Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M. Monostor és Valkó fedezésére, a K. Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44-ik oldalán található (részlet).
„Borzasztólag emlékezetes esemény
1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok visszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa tribunoktól megfenyegetve, jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.

 

A csucsai győzelem


Bem tábornok szemlét tartott az erdélyi magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-ai kezdettel 9 oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély-kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal, tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást. Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich, két század Károly-Ferdinánd román gyalogság és három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Inacu román vezér támogatott. Az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt és a felkelt románság támogatott. Céljuk az volt, hogy átkeljenek a Király-hágón és Nagyváradon keresztül bejussanak Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a balszárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai parancsnok foglalt állást, ahol Urbán támadott. „December 18-án ágyútűz, puskaropogás és szuronyroham, azaz a csata megkezdődött. Úgy az országút, mint a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt” írja Kővári László haditudósitó. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely húszár kapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülvén a csatában. Dobai is jól tartotta állasait, a 11-ik zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, melyet gróf Saint-Qentin őrnagy vezetett, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, melynek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.
Zsibónál december 19-én kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-húszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, melynek következtében az osztrák csapatok egészen Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indított támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kapusnál próbálta megállítani, de sikertelenül és a császári csapatok Dést is feladták.
Karácsony első napján, december 25-én Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. „Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írta Kővári.
A császáriak, látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol egy olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva vára, Gyulafehérvár, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorul több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan. A havasi román falvak hadra fogható férfijait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel, és biztosított számukra katonai alapkiképzést, akik Avram Iancu parancsnoksága alatt voltak.
Ezért a felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezer fős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5-órai harc után feladtak és a havasok felé húzódtak.
Február 1-én Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Rosu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára egy megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni, és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Inacu is a vidéken termett, és maga irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
A február 26-ai Havasnagyfalu elleni újabb támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az OHB parancsára a „Márcziusi ifjú”, Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával sietett a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezett Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intézett a gyalui-havasokban lévő Lepiste, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok után megtisztított a román lázadóktól és a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Valkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, melynek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy, a 123-ik tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogassa a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi József őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuthhal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratott visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél.
Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, amely állandóan támadta a magyar csapatokat. Július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázas Vasvári, a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara élükön Vasvári Pál őrnaggyal itt lelte halálát. Avram Inacu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchis Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért Indrei Rosut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek. Vasvári Pál őrnagy valamint az általa szervezett Rákóczi szabadcsapat többmint 400 elesett tagja emlékére 1995-ben Körösfőn állítottak emlékoszlopot, kopjafát.

 

Az összeomlás


A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyar hon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást. Először az ágyúk és a lovasság távozott, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás tovább folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a Gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra egy erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7 ezer gyalogos, 6-7 száz lovas és 23 ágyú várta az oroszokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Bánffyhunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és menekülés lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak elzárván az utat mások elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsái elől, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel az ellenség senkinek nem irgalmazott. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtattak, a városon kívülre hajtva őket. Hunyad utcáit civil- és katonaholttestek borították. Mikor besötétült, egy kicsit rendezték a soraikat a magyarok, és újra hadrendbe állottak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat. A támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek, és a Király-hágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást. Gál Sándorral együtt Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint három ezer honvéd esett el, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek Körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították, és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott, és a félelem, a rettegés korszaka következett, hiszen senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett vagy támogatta a szabadságharcot, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsvárott ülésező országgyűlés 1848. június 18-ai határozatát követően Kalotaszegen 2647, ezen belül Körösfőn 63 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el, hogy a román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely összekötő híd a magyar Alföld, a Partium valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat.
Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az anyaország gondoskodását kiérdemelje.

 

Forrásanyag:


Kővári László: Erdély története 1848-49-ben
Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt
Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben
Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig