Ádámot lenyűgözték a szurkolók

Írta:  2012.09.07.
Marosi Ádám elszökött a nyilvánosság elől. De egy telefoninterjút szívesen adott nekünk.
Hazaérkezésük után érthetően „szétszedték” a londoni olimpián sikeresen szereplő magyar sportolókat. Nem maradhatott ki ebből a bravúrbronzot szerző, a kerületünket is képviselő kiváló öttusázó, a 28 éves Marosi Ádám sem. Az augusztusi ünnep előtti hétvégén aztán gondolt egyet, megszökött, hogy azokkal is találkozzon, akik szintén ünnepelni akarták őt – a Balaton partján. Zánkára utazott, hogy ott is megköszönje a buzdító szavakat, az sms-eket és a telefonokat. Így nem személyesen beszélgettünk a sportemberrel, de mivel kiváló interjúalany, olyan volt, mintha egymással szemben ültünk volna.


– Hátat fordított Pestnek, pedig biztosan sokan megszorították volna még a kezét…
– Ha kell, elnézést is kérek tőlük emiatt, de mivel Zánkán is volt tartozásom, ide is el kellett jutnom.
– Miért éppen Zánka?
– Az édesapám újságíró, a nyáron itt dolgozik. London előtt megszervezett egy találkozót a környékbeliekkel, s már akkor megígértem nekik, hogy ha olyan lesz az eredményem, visszajövök.

A vízválasztó lovaglás

– Olyan lett, így illett is betartania a szavát.
– Mivel be is szoktam tartani a szavamat, idejöttem, s most az ittenieknek is megköszönök mindent.
– Úgy tűnik, tényleg szavatartó, mert az olimpia előtt azt nyilatkozta, hogy megpróbál feljutni a dobogóra.
– Sikerült, pedig nem úgy indult… 

Bizony, amikor a vívás elején több vereség volt a neve mellett, mint győzelem, jó messzinek tűnt az a dobogó.
– Látja, ezért is szép az öttusa. Lehetsz gödörben, amilyenben én is voltam akkor reggel, de ki lehet kászálódni belőle.
– Sikerült, mert az első tusa végeztével húsz győzelme és csak tizenöt veresége volt.
– Ez pedig megalapozta a remény megmaradását. Úgy folytathattam, hogy érdemes „meghalni” a többi számban is. Nagyon kellett koncentrálni. A lovaglás volt a vízválasztó annak köszönhetően, hogy jó lovat húztam, és hogy az angolok jó állománnyal álltak elő.
– A televízióból úgy tűnt, csak engednie kellett a lovat, hadd menjen, úgyis mindent megcsinál.
– Ez csak a tévéből tűnhetett így. A valóságban nagyon is fogni, irányítani kellett őt, hozzátéve, hogy készségesen elfogadta a parancsokat. A pálya felénél már éreztem, nagy baj nem lehet, ha csak én nem mondok csődöt.

Végtelen felszabadultság

– Nem jellemző ez önre, Londonban meg végképp ura volt minden mozdulatának. Érezhetően koncentráltan, az összes energiáját mozgósítva teljesítette a versenyszámokat. A negyedik helyről kezdte a kombinációt, ami jelezhette, hogy összetalálkozhat a dobogóval.
– Öreg ugyan nem vagyok még, de azt megtanultam az öttusában, hogy mindenről csak múlt időben szabad beszélni. Akkor, amikor már befejezted a számot. 
Összefoglalónkat Marosi Ádám olimpiai szerepléséről itt olvashatja el.

Befejezte, harmadik lett, bronzérmes. Már dobhatta is a magasba a karját, s pillanthatott az égre, amikor a célba ért. Megkérdezhetem, hogy kire gondolt abban a pillanatban?
– Senkire és mindenkire. Nagyon sok minden szaladt át akkor az agyamon. Például az is, hogy de jó, hogy vége. Bevillant az eddigi pályafutásom, a szüleim, a szeretteim meg az izzadságcseppek, amelyeket ezért a helyezésért hullattam. Aztán felvillant az is, hogy létezik valami nagy-nagy rendező elv, amely irányítja dolgokat. Végtelen felszabadultságot éreztem, könnyű voltam, elsősorban a boldogságtól, ami majdnem szétvetett.

Vele volt az adrenalin

– A kombinációt, vagyis a futást és a lövészetet is szinte transzban csinálta végig, esélye sem volt az ön mögött futóknak arra, hogy utolérjék.
– Adrenalin kérdése az egész… Ott volt előttem a cél, a nagy célom, persze hogy vitt a lábam.
– Nem tudom, mi a véleménye a rendezésről, de az biztos, hogy ekkora szurkolótábora ritkán van magyar öttusázónak, mint amilyen Londonban volt.



– A rendezésről azt mondtam a tévében verseny közben, hogy „kicsit túlspilázzák az angolok”. Ez igaz is, de hadd tegyem hozzá, hogy ez a spilázás a hibátlan rendezés része volt. Azért történt, hogy minden tökéletes legyen, mint ahogy az is volt. Ami a magyar szurkolókat illeti, ilyent én még nem láttam. Talán az 1999-es Margit-szigeti vébén lehetett ilyen a hangulat, bár ott jóval kevesebben voltak, mint itt. Nem tudom, mennyire voltak érzékelhetők a versenyszínhelyek méretei, de hatalmas volt a lelátó, mintha csak egy stadionba lovagoltunk volna be.
– Hazai tribün volt, mert csak piros-fehér-zöld zászló látszott.
– Ehhez foghatót még nem éltem át, pedig már sok helyen versenyeztem.

Novemberben újra kezdi

– Milyen érzés ilyen hosszan fürdeni a szeretetben?
– Erre csak egyetlen szó lehet a válasz: csodálatos.
– Lassanként visszaáll majd az élete a régi kerékvágásba, jönnek a melós hétköznapok. Mennyi pihenőt ad magának?
– Ezt már kigondoltam, s kész a pontos terv. November első hetében kezdem el az edzéseket. Addigra elég is lesz a semmittevésből, arról nem beszélve, hogy jövőre Európa- és világbajnokság is lesz. Megy tovább a daráló, nálunk minden évben megrendezik mindkét versenyt.
– Találkozott-e már a pestszentimrei nagyival?
– Őt nem lehet, nem is akarom kihagyni. Részben azért, mert végtelenül szeretem, részben azért, mert most is olyan pacalt csinált, amilyenről csak álmodozhatnak az angolok, bármilyen emlékezetes olimpiát rendeztek is…